Tegnap este elment. És ez nem épp a legbüszkébb pillanataimat eredményezte eddig... közepesen jó ötletnek tűnt elnézni a LEN első napjára, két üveg olcsó borral és a barátaimmal, de 9-kor, mikor B. gépe indult, kicsit összeomlottam és kínosan hosszúra nyúlt sírásba kezdtem, amit szegény Bogi, a legjobb barátnőm volt kénytelen elviselni. Ahogy újra lepörgött előttem az utolsó együtt töltött napunk, a búcsúzás pillanata és a tény, hogy három hónapig nem tudunk találkozni... túl sok. Szóval végül korán leléptünk, pizzáztunk, a város különböző pontjaim sírtam, majd végül Bogi nálunk aludt, szerencsére, egyedül szerintem megőrültem volna. Hajnalban jött az SMS B.-től, leszállt a gép, minden rendben. És szeret.

A mai napot is főleg Bogival töltöttem, vissza kellett szereznem a laptoptöltőmet B. lakótársától - nyilvánvalóan otthagytam, mert miért ne. Már pont búcsúzkodtunk, mikor felhívott B. és tudtunk pár szót beszélni. Annyira édes volt... pár perccel ezelőtt pedig megvolt az első skype-randink :)

Érdekes, valahogy még ezek ellenére is többnyire a tagadás fázisában vagyok. Mármint tudom, hogy elment, nyilvánvaló, hogy ott van, amit valahogy egyelőre nem értek és nem érzek, az az, hogy ez pontosan milyen hosszú is lesz. Hogy oké, az első napot "kibírtam" és túléltem és ez alapján akár bizakodó is lehetnék, de felfoghatatlan számomra jelenleg, hogy ez az állapot július végéig fog tartani. És ez azért eléggé elszomorít.