56. nap - épp harminc nap van még vissza, pontosan egy hónap!

Huhh, akkor ez azért már szinte a célegyenes, nem? :D Jó, nem. De ma van B. szülinapja! :3 Ami egyrészt csodás, imádom a szülinapokat - főleg a sajátomat. Csak azért nem a legjobb, hogy nincs itthon, vagy hogy nem posztolhatok az üzenőfalára, miközben bárki más igen, de... azért küldtem neki egy videót, meg egy levelet postán, ami nyilván nem ért ma oda, de talán a héten megkapja.

Optimista vagyok. Tényleg mindjárt vége. Persze ezzel kapcsolatban is van bennem némi félelem... mármint, hogy ennyi idő után hazajön... de hát csak olyan lesz, mint előtte, nem? Sőt, talán jobb, mivel ezt is túléltük. Biztos lesz egy ilyen "visszaállós" időszak - remélem jó rövid -, de... utána már csak a happily ever after rész marad, nem?

43. nap - FÉLIDŐ

Igen, igen és igen. Hivatalosan is félidőnél vagyunk és túléltem. Túléltük. Ez azért megnyugtató... és tényleg kicsit talán fel is gyorsult az idő. És ha ennek a júniusnak egyszer vége, a július már tényleg semmiség lesz, a Pride-dal és a Bánkitóval együtt nagyon gyorsan el fog menni, és július 30-án már itthon is lesz B.! <3

34. nap

Hm, most kivételesen nem azért "tűntem el" napokra, mert bánatomban ittam, hanem mert... nem éreztem úgy, hogy ki kell írnom magamból valamit, ami bánt. Nem éreztem rosszul magam. Sőt, azt hiszem, mióta B. elment, most vagyok először (nagyjából három napja zsinórban) igazán kiegyensúlyozott. Az elmúlt napokban - jó, egy nagyon durva múlt hét után - csak itthon chilleltem, főztem, takarítottam, filmeztem, írtam... tényleg elég pozitív "időszak volt". És persze sokat beszélgettünk B.-vel, ami mindig nagyon jó. És az "őrület naptáram" első fele mindjárt betelik! Már csak két hét. Addig meg megcsinálom bőven a második felét, nyomtatok pár új képet, és a falam még inkább egy mániákus őrült szobájára fog emlékeztetni. De szerintem akkor is aranyos.

Szóval most épp minden jó. A munka is bejön továbbra is, a barátaimmal is király minden, mindjárt itt a június közepe, és ha ezt a hónapot kibírom valahogy, akkor egy nagyon eseménydús (Pride hét, Bánkitó) július végén visszatér B., és megint minden tökéletes lesz!

"I believe in possibility, I believe someone's watching over me and finally I have found a way to be happy, happy..."

28. nap

Hű, elég régen írtam utoljára... persze annyira nem, hogy akár csak annyit mondhassak, hogy "az első hónap eltelt" - de egyébként ez mindjárt megtörténik, sőt, a májusnak szerencsére már vége is. Ma megint egész jó volt amúgy, nagyon sokat beszéltünk és még az első valóban +18-as skypeunkat is megejtettük, amire azért már készültünk egy ideje, de az elég eltérő munkaidőnk, valamint a négy lakótársam állandó jelenléte ez kicsit megnehezíti, de ma szerencsénk volt és tök spontán összehoztuk. Kissé kínos volt, az én részemről főleg - nem hittem volna, hogy ennyire zavarban leszek -, de alapvetően imádtam. Ismét meg kellett állapítanom, hogy B. ezerszer jobban kezeli ezt a helyzetet. Annyira büszke vagyok rá... :) Nekem is fel kéne valahogy nőnöm a feladathoz.

A blog hanyagolása viszont többek között abból is adódott, hogy a múlthetet megint kissé túltoltam, a munka mellett körülbelül négy vagy öt részeg/bulizós estét is sikerült beszerveznem, de egyszerűen képtelen voltam otthon lenni és elviselhetetlenné vált az állandó szorongás, tudom, szánalmasan hangzik, de tényleg nem bírtam ki józanul. Szóval jól is jött, hogy ma dolgoznom sem kellett, illetve leszámítva egy félórás kávézást Kristóffal, az egyik legjobb barátommal (hű, lusta vagyok visszaolvasni, hogy említettem-e őt már korábban, és ha igen, akkor hogyan hivatkoztam rá, mert egyébként nem Kristóf a neve... jó,mindegy), nem is nagyon voltam kontaktban senkivel. Pihentem, megnéztem két filmet, és tényleg, jó pár nap után végre hosszabban tudtam beszélni B.-vel aki már elképzelhetetlen módokon és minőségekben hiányzik. De, fun fact, 59 nap múlva már itthon lesz... so, that's something.

20. nap

Hű, mindjárt vége a májusnak, B. lassan egy hónapja nincs itthon és... oké, sokszor nagyon szörnyű, már teljesen hozzászoktam, hogy néha minden előzmény nélkül elsírom magam, pl. mosogatás közben, és iszonyatosan hiányzik minden egyes pillanatban és hihetetlenül szeretem, de... talán tényleg ki fogom bírni. Ki fogjuk bírni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy minden rendben lesz, B. több olyan dolgot is tett mostanában, amivel erről "biztosított", ha lehet ilyet mondani. Szóval az általános szomorúság mellett, amivel viszont sajnos nem tudok mit kezdeni, mostanában elkezdtem picit jobban érezni magam.

A munka mellett szombaton már ott voltam az első Bánkitós önkéntes találkozón, ami nagyon jól sikerült és nagyon várom már magát a fesztivált is, szombaton az Aurórában "önkénteskedtem" a gyerekeknek szervezett játszóházban, igyekszem lekötni magam, amikor csak tudom. A "most egy darabig nem iszok" tervem sajnos viszont nem működött, bár azért még így is bőven visszafogtam magam ezekben a napokban.

És közben nem tudom elmondani, hogy B. milyen csodálatos, ahogy kezeli ezt a helyzetet, egyszerűen... nyilván eddig is imádtam és tudtam, hogy egy remek ember, de amióta elment, gyakorlatilag napról-napra még tovább nő a szememben, elképesztő kitartással, megértéssel és felnőttséggel kezeli ezt a szituációt, és olyan sok szinten támogat engem és megnyugtat és aaaaa, tényleg elképesztő, annyira szeretem!

De persze ezt majd biztos egy nagyon negatív poszt fogja követni, gondolom másfél óra múlva.

April elment Washingtonba dolgozni, és Andy Pawnee-ban maradt és túlélték és örökre együtt maradtak. Sőt, utána Andy egészen Londonig ment el el, és April maradt Pawnee-ban, és utána Andy visszajött, és mint már írtam, örökre együtt maradtak. Leslie és Ben is töltöttek külön időt, amíg Ben-nek máshol volt munkája - és örökre együtt maradtak, sőt, hármasikreket neveltek. 

Mindy elment San Francisco-ba, Danny pedig New York-ban maradt, de nem lett vége a kapcsolatuknak.

És volt az a fura a film, amiben talán Drew Barrymore játszott és abban is valami hasonló volt a szituáció, és úgy rémlik - nyilván -, hogy happy end lett a vége. Mivel a sorozatok (és nagyjából a filmek is) a hobbim, már láttam ilyet korábban, de mégis, azért megélni kicsit nehezebb. Meg persze, azért ott van Hannah is, aki elment Iowa-ba, és na, annak például... hű, erről nem is akarok beszélni. Fuck you, Adam.

De hiszem, hogy B. és én Leslie és Ben vagyunk. April és Andy. Mindy és Danny. Biztosan így van, nem véletlenül ők a három all time kedvenc női karaktereim és az abszolút legnagyobb fiktív szerelmeim.

Tizenötödik nap.

Ma nagyon produktív szeretnék lenni. Korán keltem, elmentem nyomtatni pár képet a falamra, nyilván B.-vel kapcsolatban, de szándékosan nem olyanokat, amiken direktben ő van. Bevásároltam, ilyeneket, rendesen reggeliztem, később piacozni is tervezek, orvoshoz is kéne menne - bár az lehet, végül holnapra marad -, és tegnap kimaradt a filmezés (helyette tüntetni voltam, és nagyon büszke lehettem magamra, mert utána a többiek inni mentek, én meg magamra parancsolam és hazajöttem), szóval ma haladhatok tovább a kis "bakancslistámmal".

Tegnap nagyon sokat tudtunk beszélni B.-vel, videócseteltünk is végre normálisan, nagyon szükségem volt erre, már nagyon közel kerültem a teljes kiboruláshoz. És mégis, pont most - ha nem is a semmiből - hirtelen új fejezet kezdődött ebben az egyre terhesebb távkapcsolat mizériában: helló, féltékenység!

Nyilvánvaló hazugság lenne azt állítani, hogy nem vagyok féltékeny típus, mert az vagyok. És nem csak párkapcsolatok terén, de néha még barátságokban is.. tudom, nem egy jó tulajdonság, mindig próbálok változtatni rajta, de nem túl könnyű. Persze, lehet arra fogni, hogy nagyon alacsony az önbecsülésem és sérült vagyok és mindig rettenetesen félek, de... lehet, hogy csak szimplán egy önző ember vagyok. És fura módon B., akinél még soha nem szerettem jobban senkit, akinél még nem tetszett jobban senki, akit soha nem akarnék elveszíteni, pont ő nem váltott még ki belőlem ilyen nagyon szélsőséges féltékenységi jeleneteket, amiket sokkal jelentéktelenebb embereknek is sikerült már. Mert bízok benne. Bízok magunkban. Nyilván, nem mondom, hogy nem szoktam aggódni, stb, ha hallok egy új fiúnevet, vagy ilyesmi, mindig eljátszom a gondolattal, de mikor kiderült, hogy elmegy három hónapra, a legkisebb félelmem az volt, hogy esetleg megcsal. Sokkal komolyabb dolgoktól rettegtem emiatt... de most... nem tudom. Valami kattant. És nem tudok másra gondolni, csak hogy találkozik valakivel, aki... jobban megfogja. Felkelti az érdeklődését és rájön, hogy igazából vele kell együtt lennie. Vagy csak elmegy egy buliba és kicsit részegebben a kelletténél csókolózik valakivel... egyszerűen nem tudom ezeket a képeket kitörölni a fejemből. De nem arról van szó, hogy nem bízok benne. Vagy hogy ne szeretném. Csak szörnyen félek. Már fél hónap eltelt... azóta nem érhettem hozzá a hajához vagy az arcához és nem bújhattam hozzá és ez rémes, rémes érzés.

Persze, vannak jobb pillanatok és vannak rosszabbak. Nem mindig olyan nehéz - hmm, óriási a tapasztalatom nyilván, haha - de máskor nem tudsz szabadulni attól az érzéstől, a hasadban. Tudod, miről beszélek. Az az érzés. És van olyan, hogy tényleg úgy érzed, hogy belehalsz... mikor csak vársz, hogy legalább valami online komminikáció legyen, de hiába, mikor képtelen vagy pár percnél tovább koncentrálni a filmre, amit nézni próbálsz, mikor a sírás szélére kerülsz, miközben megpróbálod kiverni, mert csak rá tudsz gondolni. Úgy érzed, hogy tényleg kibírhatatlan, soha nem lesz vége, egyik cigiről gyújtasz a másikra.

Hagyd abba! Szedd össze magad!

Tizenharmadik nap.

Huhh, és azért tegyük hozzá: a mindenre kiterjedő totális életmódváltásom második napja. Jó, ez persze vicces kicsit, de igyekszem tényleg komolyan gondolni. Mármint, össze kell szednem magam. Bulik helyett filmezek majd, alkohol helyett pedig igyekszem salátaleveleket fogyasztani, hogy mire B. visszajön ne egy roncs legyek, hanem fitt és egészséges. És szexi. Jó, nem is tudom hirtelen, melyik a nagyobb kihívás a három közül, egyik sem sikerült még soha.

Tegnap egyébként főztem: esztétikusan tálalható lencsefőzeléknek indult, végül kissé bizarr látványt nyújtó lencseleves lett - de legalább finom. A "fine dining" továbbra sem az én asztalom, na. És sikerült felhoznom magam az Orphan Black akutális évadjával és este még az "Arizonai álmodozók" c. filmet is megnéztem, ami elképesztően tetszett, wow, mármint Lili Taylor a "Sírhant művek" óta nagy kedvenc, még ha ott nem is szerettem a karakterét, de itt is elképesztőt alakított.

És közben még a regényemmel is sikerült haladni: közel három hónap stagnálás után most egy fél hétvége alatt megírtam másfél új fejezetet, szerencsére nagyon elkapott a dolog, most is épp abban tartok egy kis szünetet - addig is ide írok. Egyébként ilyen szempontból is jót tett, hogy elindítottam ezt a blogot: sikerült visszatlálnom az íráshoz, ami már nagyon hiányzott. B. hiánya pedig sikerül újra belehelyezkedni abba az alapvetően szomorú állapotba, amiben akkor voltam, mikor nekiálltam az új projektemnek. Persze most közel sem olyan, mint mikor szakítottunk, de... azért nem is a legjobb. De annyira csodálatos, hogy bármilyen mélyre is kerülök ezzel kapcsolatban, egy fél mondattal sikerül azonnal jobb kedvre derítenie, bármikor.

Tizenkettedik nap.

Oké, ezt a hetet nagyon túltoltam... konkrétan minden nap reggelig ittam, többnyire Aurórában, de ez nem is számított, mellette elkezdtem dolgozni, megtörtént az első "veszekedésünk" B.-vel és úgy általában elég borzalmasan érzem magam. És még két hét sem telt el, az idő teljesen leállt, kibírhatatlan...

De.

Összeszedem magam. Az első hét a tagadásról, a második a mélyrepülésről szólt eddig, de ezen a ponton úgy érzem, fel kell állnom. Erőnek kell lennem. B. miatt is, aki nyilvánvalóan aggódik értem, és magam miatt is, mert tönkre fogok menni vagy legalábbis megőrülni, amire annyira azért nem vágyok.

Elég hullámzó és ambivalens egyébként az érzelmi világom: sokszor megnyugtat és feltör bennem, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy milyen jó együtt, hogy ki fogjuk bírni. De máskor a legapróbb dolgok iszonyat kételyeket és félelmeket képesek ébreszteni bennem. És akkor legszívesebben csak bemásznék az ágyam alá, sírnék és soha nem jönnék ki. Fizikailag fáj, ha arra gondolok, hogy még milyen hosszú ideig nem láthatom őt. És ma E. képes volt azt mondani, hogy szerinte túlregálom. Szerintem inkább alulreagálom. Ha van ilyen szó... de akkor is.

Szóval, az új projekt: bízom abba, hogy a szerelmünk mindent kibír, jól fogom magam érezni, összeszedem magam, rendebehozom az életemet, időben le fogok feküdni aludni, rengeteget fogok írni, megnézek filmeket, amiket már régóta szeretnék látni, türelmes és megértő leszek B.-vel, nem pedig egy őrült, hisztis szörnyeteg és... ez már május második fele. Tehát már közelebb vagyunk a végéhez, amit már a június követ, onnan meg már egészen elkerülhetetlen, hogy július legyen, akkor pedig már visszajön!