Egy üveg bor után, egyedül... ma volt egy hete az utolsó nap, amit együtt tudtunk tölteni. Ma egy hete utazott el. És nagyon rossz.

Tudom, hogy klasszikus értelemben véve nem B. az "első szerelmem", de mégis, sosem volt ilyen jó senkivel, soha nem szerettem még ennyire senkit. Mi egy karaszban vagyunk. Örökre. És ezt semmi nem fogja megváltoztatni.

Hatodik nap. Faszom, ne már, hogy még tényleg egy hét sem telt el?

Annyira hosszúak és borzalmasak így a napok. Mármint, hogy nem tudunk beszélni... mert nem, továbbra sincsen internet (??!!), és most B. azt mondta, hogy valószínűleg szerdánál előbb ez nem is oldódik már meg. Szóval mára is maradt egy két perces telefonbeszélgetés... ja, ha nem tűnt volna fel, a tegnapi optimizmusom ma reggel halva született.

Nagyon szomorú vagyok, legszívesebben tényleg sírnék... miért történik ez? Alapból sem lenne könnyű ez a helyzet, de mindössze két "aktív" online beszélgetést leszámítva, gyakorlatilag egyáltalán nem tudunk kapcsolatba lépni egymással, már csütörtök óta. Oké, szerencsére minden nap felhív picit, de azért ez közel sem az igazi. És tényleg, én szeretnék erős lenni, csak így baromi nehéz.

Igen. Utálok mindent.

Ötödik nap.

Hm, furán jól érzem magam. Kicsit bűntudatom is volt miatta, de végül elmúlt. Jól érzem magam, mert tegnap nagyon jó estét töltöttem együtt a barátaimmal, ezer meg egy év után újra Péterfy Bori koncerten voltunk, ami ezúttal is - mint mindig, leírhatatlan élmény volt. Ebben a nőben több energia, élet és szenvedély van, mint bárkiben, akit valaha láttam színpadon. Arról nem is beszélve, hogy nagyjából minden számuknak elég személyes érzelmi kötődése van az életemhez. A "Szívem gyorsabban ver"-nél ezúttal sem úsztam meg pár könnycsepp nélkül. Aztán együtt mentünk Aurórába, hjajj, tényleg király volt. Annyira, hogy még úgy is széles vigyorral a képemen ébredtem, hogy rájöttem, hogy semmiképpen nem tudok odaérni a Pride-os önkéntes találkozóra, ami miatt kicsit rosszul éreztem magam, illetve egy percig azt is elfeledtem, hogy B. már öt napja elutazott - ráadásul péntek óta csak pár rövid telefonbeszélgetés formájában tudtunk beszélni, tekintve, hogy nincs náluk internet. De talán holnap már ez is megoldódik.

Jól érzem magam, mert újra rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy együtt lehetek azzal az emberbe, akibe szerelmes vagyok. Hogy ő is szeret engem. Három hónap távolság ezen nem változtathat. Mi egy karaszba tartozunk. Nagyon hiányzik és bárcsak itt lenne, de neki ez most egy fontos dolog, oda kellett mennie, ezt kell csinálnia... de vissza fog jönni. És újra minden a régi lesz.

Kár, hogy még egy hét sem telt el...

Negyedik nap.

Most így elég rossz. Tegnap este először nem skype-oltunk. B. felhívott, hogy valami baj van az internettel, hétfőn elvileg majd megoldódik - jobb esetben. Sajnálja és szeret. Nem mintha ezen neki lenne bármit sajnálnia, valószínűleg nem az ő hibája, de azért persze nem örülök. Nagyon hiányzik. Szóval, irány LEN, aztán Auróra, végtelen mennyiségű bor, és hopp, még egy napon túl vagyok. Ez a mai amúgy elég lassú, viselve a tegnapi kimaradás már-már szó szerint fájdalmas következményeit.

Tudom, hogy még csak pár nap telt el, dee sajnos – mint egyébként lehet, hogy várható is volt – nagyon félek. Nagyon szeretem. És már azt is minden további nélkül ki tudom mondani és le tudom írni, hogy ő is szeret engem. Nekem ez egy óriási lépés minden szempontból, de tényleg elhiszem. Viszont… sajnos ez a pár nap is elég volt arra, hogy beismerjem és végképp rájöjjek, hogy egyáltalán nem vagyok egy érdekes vagy izgalmas ember. Rettenetesen félek tőle, hogy ez számára is nyilvánvaló lesz, vagy már az is. Annyira szeretném, ha ez nem lenne így… de félek, hogy nem fogok tudni neki érdekes dolgokat mondani, és egyszerűen a kurva videócset hatására annyira az van bennem, hogy ez a kötelességem… de közben nem bírnám ki, ha nem hallhatnám minden nap a hangját és nem láthatnám, biztosan nem bírnám ki. És nem akarok semmit csinálni, egyszerűen semmihez nincs kedvem, nagyon szívesen ülnék itt az ágyamban, hogy bármikor tudjunk beszélni. Aztán most mégis úgy fest, hogy ki kell bírnom...

Olyan rossz… mert félek, hogyha tudunk beszélni, akkor megun és megutál mert nem leszek izgalmas, de attól is félek, hogy ha nem vagyok itt és csinálok valamit és nem tudunk beszélni, akkor meg nem tudom, előbb utóbb ezt is megunja és majd csak ott lesz Norvégiában és nem tudom, belép újra a planet romeo-ra – nem rossz szándékból, csak tényleg unalomból – és elkezd beszélni emberekkel, akik újak és izgalmasak és mindent lehet tőlük kérdezni és mindent elmondhat nekik, amikről esetleg valamiért úgy érezné, hogy engem nem érdekelnek – pedig minden és miden és nem tudom hangsúlyozni hogy mennyire, de minden egyes dolog nagyon érdekel, ami vele történik -, és valami szörnyű vége lesz a dolgoknak. Nagyon szeretem.

Annyira örülnék neki, ha nem ilyen gondolataim lennének. De most nagyon úgy érzem, hogy megőrülök. Hiányzik. És tudom, hogy képesek vagyunk rá. Tudom, hogy minden jó lesz és visszajön és boldogok leszünk.

Azt hiszem Hannah Horvath, a "Girls" c. HBO sorozatban egyszer valami olyasmit mondott, hogy ő sokkal jobban fél, mint azok az emberek általában, akik azt mondják, hogy nagyon félnek. Na, én is valami ilyesmit érzek. És ehhez még hozzá kell vennem az ezzel a félelemmel párhuzamosan növekedő bűntudatot, mert a félelmeim egy része a bizalmatlanságból fakad. Pedig bízok B.-ben. Nagyon. Sokáig tartott, de már ki merem mondani és le merem írni, hogy tudom, hogy szeret engem.

DE. És ez egy óriási "de". Komoly és a fejemben teljesen megalapozott félelmeim vannak, amiket ugyan még leírni és kínosnak találok, de... szóval, nem jó ez így. És szintén beteges, de azért is bűntudatot érzek, ha nem vagyok a számítógépem előtt. Mert mi van, ha pont tudnánk beszélni? Közben attól is rettenetesen félek, hogy majd egy-két-sok hét múlva, mikor már beleszokunk ebbe az állapotba, mi lesz, ha éppen semmi érdemleges vagy említésreméltó nem történik velem és nem tudunk beszélgetni? Mi lesz, ha beleun? Ha engem un meg? 

Élőben bármivel el lehet ütni az időt, nincsen akkora nyomás, hogy "érdekes" legyek, de ez a skype dolog annyira rossz, mindig azt érzem, hogy mondanom kell valamit, lehetőleg valami kurva jót. És ez még csak a MÁSODIK NAP. Meg fogok őrülni.

Tegnap este elment. És ez nem épp a legbüszkébb pillanataimat eredményezte eddig... közepesen jó ötletnek tűnt elnézni a LEN első napjára, két üveg olcsó borral és a barátaimmal, de 9-kor, mikor B. gépe indult, kicsit összeomlottam és kínosan hosszúra nyúlt sírásba kezdtem, amit szegény Bogi, a legjobb barátnőm volt kénytelen elviselni. Ahogy újra lepörgött előttem az utolsó együtt töltött napunk, a búcsúzás pillanata és a tény, hogy három hónapig nem tudunk találkozni... túl sok. Szóval végül korán leléptünk, pizzáztunk, a város különböző pontjaim sírtam, majd végül Bogi nálunk aludt, szerencsére, egyedül szerintem megőrültem volna. Hajnalban jött az SMS B.-től, leszállt a gép, minden rendben. És szeret.

A mai napot is főleg Bogival töltöttem, vissza kellett szereznem a laptoptöltőmet B. lakótársától - nyilvánvalóan otthagytam, mert miért ne. Már pont búcsúzkodtunk, mikor felhívott B. és tudtunk pár szót beszélni. Annyira édes volt... pár perccel ezelőtt pedig megvolt az első skype-randink :)

Érdekes, valahogy még ezek ellenére is többnyire a tagadás fázisában vagyok. Mármint tudom, hogy elment, nyilvánvaló, hogy ott van, amit valahogy egyelőre nem értek és nem érzek, az az, hogy ez pontosan milyen hosszú is lesz. Hogy oké, az első napot "kibírtam" és túléltem és ez alapján akár bizakodó is lehetnék, de felfoghatatlan számomra jelenleg, hogy ez az állapot július végéig fog tartani. És ez azért eléggé elszomorít.

1. Annyira a XXI. század gyermeke vagyok, hogy most jöttem rá, hogyan kell "élesíteni" egy-egy bejegyzést, szóval a korábban megírt kettő csak most ment ki... az egyiket (talán) péntek körül írtam, a másikat vasárnap. Cím alapján össze lehet rakni, hogy melyik-melyik.

2. Épp az utolsó estére készülünk. Vicces, az elmúlt napokban több barátunk is "meglátogatott" minket. Csütörtök óta B.-nél vagyok, itt töltöm minden időmet illetve az estéket is, nyilván... amíg még lehet. Ami órákon belül elérkezik. Próbálom egyben tartani, de elég nehéz... azért is örültem, mikor átjött valaki - vagy az ő "oldaláról" vagy az enyémről, mert akkor könnyebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

3. Nagyon-nagyon félek továbbra is, és egyre szánalmasabb vagyok. Szerencsére azért a legjobb barátnőm próbál vigasztalni. 

4. Tudom, még el sem kezdődött, de mikor lesz már vége?

Szóval.

Sajnos túlságosan a XXI. század gyermeke vagyok, így ha épp valami eddig nem ismert akadállyal találom magam szemben az életemben, akkor az első reakcióm az, hogy blogot indítok róla. A barátom pár napon belül elutazik három hónapra, amit ebből kifolyólag kénytelenek vagyunk külön tölteni - oké, tudom, nem a világ vége. Mégis, azért nem a legideálisabb állapot,főleg, hogy ennél sokkal egyszerűbb szitucáiókat sem kezelek túl jól, illetve imádok mindent túldramatizálni. A blog célja tehát, hogy kiírjam magamból a gondolataimat, érzéseimet ezzel, illetve úgy általában a világgal kapcsolatban, hogy ne őrüljek meg július végéig. 

Egyelőre azonban minden egészen bolgod, élvezzük az utolsó napokat, de nem lepődnék meg, ha egy hét múlva már egy üveg vodkával a kezemben, láncdohányozva rónám a köröket magányosan a Margitszigeten.

Na, ki tart velem?

Oké, már csak kétszer tudunk együtt aludni, és elmegy. Eddig egész jól tartottam magam - legalábbis magamhoz és a körülményekhez képest -, de tegnap elvesztettem. Elég durván. Egyszer csak elkezdtem sírni és vagy húsz percig, vagy talán tovább, képtelen voltam abbahagyni. Pedig azért ez nem jellemző rám. Nem vagyok sírós. Sokat hisztizek, meg ilyenek, de ez a tegnapi nagyon rossz volt... és közben B annyira édes volt, ahogy próbált vigasztalni, rettenetesen megható és kedves dolgokat mondott, és amikor már nem tudott mit, csak átölelt. 

Nem mondanám, hogy még "bele sem gondoltam, hogy milyen lesz, ha elmegy", mert nyilvánvalóan számtalanszor eszembe jutott az elmúlt két hónap során, de... valahogy kizártam. Nem törődtem vele, épp csak annyira, hogy meggyőzzem magam: ki lehet bírni. És most, talán tényleg csak most kezdett rámnehezedni ez az egész.

Félek. De közben nem akarom elrontani az utolsó napokat, nyilván. Ahhj, már most megőrültem, ezzel azt hiszem negatív rekordot állítottam.