Azt hiszem Hannah Horvath, a "Girls" c. HBO sorozatban egyszer valami olyasmit mondott, hogy ő sokkal jobban fél, mint azok az emberek általában, akik azt mondják, hogy nagyon félnek. Na, én is valami ilyesmit érzek. És ehhez még hozzá kell vennem az ezzel a félelemmel párhuzamosan növekedő bűntudatot, mert a félelmeim egy része a bizalmatlanságból fakad. Pedig bízok B.-ben. Nagyon. Sokáig tartott, de már ki merem mondani és le merem írni, hogy tudom, hogy szeret engem.

DE. És ez egy óriási "de". Komoly és a fejemben teljesen megalapozott félelmeim vannak, amiket ugyan még leírni és kínosnak találok, de... szóval, nem jó ez így. És szintén beteges, de azért is bűntudatot érzek, ha nem vagyok a számítógépem előtt. Mert mi van, ha pont tudnánk beszélni? Közben attól is rettenetesen félek, hogy majd egy-két-sok hét múlva, mikor már beleszokunk ebbe az állapotba, mi lesz, ha éppen semmi érdemleges vagy említésreméltó nem történik velem és nem tudunk beszélgetni? Mi lesz, ha beleun? Ha engem un meg? 

Élőben bármivel el lehet ütni az időt, nincsen akkora nyomás, hogy "érdekes" legyek, de ez a skype dolog annyira rossz, mindig azt érzem, hogy mondanom kell valamit, lehetőleg valami kurva jót. És ez még csak a MÁSODIK NAP. Meg fogok őrülni.