Oké, már csak kétszer tudunk együtt aludni, és elmegy. Eddig egész jól tartottam magam - legalábbis magamhoz és a körülményekhez képest -, de tegnap elvesztettem. Elég durván. Egyszer csak elkezdtem sírni és vagy húsz percig, vagy talán tovább, képtelen voltam abbahagyni. Pedig azért ez nem jellemző rám. Nem vagyok sírós. Sokat hisztizek, meg ilyenek, de ez a tegnapi nagyon rossz volt... és közben B annyira édes volt, ahogy próbált vigasztalni, rettenetesen megható és kedves dolgokat mondott, és amikor már nem tudott mit, csak átölelt. 

Nem mondanám, hogy még "bele sem gondoltam, hogy milyen lesz, ha elmegy", mert nyilvánvalóan számtalanszor eszembe jutott az elmúlt két hónap során, de... valahogy kizártam. Nem törődtem vele, épp csak annyira, hogy meggyőzzem magam: ki lehet bírni. És most, talán tényleg csak most kezdett rámnehezedni ez az egész.

Félek. De közben nem akarom elrontani az utolsó napokat, nyilván. Ahhj, már most megőrültem, ezzel azt hiszem negatív rekordot állítottam.