Ötödik nap.

Hm, furán jól érzem magam. Kicsit bűntudatom is volt miatta, de végül elmúlt. Jól érzem magam, mert tegnap nagyon jó estét töltöttem együtt a barátaimmal, ezer meg egy év után újra Péterfy Bori koncerten voltunk, ami ezúttal is - mint mindig, leírhatatlan élmény volt. Ebben a nőben több energia, élet és szenvedély van, mint bárkiben, akit valaha láttam színpadon. Arról nem is beszélve, hogy nagyjából minden számuknak elég személyes érzelmi kötődése van az életemhez. A "Szívem gyorsabban ver"-nél ezúttal sem úsztam meg pár könnycsepp nélkül. Aztán együtt mentünk Aurórába, hjajj, tényleg király volt. Annyira, hogy még úgy is széles vigyorral a képemen ébredtem, hogy rájöttem, hogy semmiképpen nem tudok odaérni a Pride-os önkéntes találkozóra, ami miatt kicsit rosszul éreztem magam, illetve egy percig azt is elfeledtem, hogy B. már öt napja elutazott - ráadásul péntek óta csak pár rövid telefonbeszélgetés formájában tudtunk beszélni, tekintve, hogy nincs náluk internet. De talán holnap már ez is megoldódik.

Jól érzem magam, mert újra rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy együtt lehetek azzal az emberbe, akibe szerelmes vagyok. Hogy ő is szeret engem. Három hónap távolság ezen nem változtathat. Mi egy karaszba tartozunk. Nagyon hiányzik és bárcsak itt lenne, de neki ez most egy fontos dolog, oda kellett mennie, ezt kell csinálnia... de vissza fog jönni. És újra minden a régi lesz.

Kár, hogy még egy hét sem telt el...