Tizenkettedik nap.

Oké, ezt a hetet nagyon túltoltam... konkrétan minden nap reggelig ittam, többnyire Aurórában, de ez nem is számított, mellette elkezdtem dolgozni, megtörtént az első "veszekedésünk" B.-vel és úgy általában elég borzalmasan érzem magam. És még két hét sem telt el, az idő teljesen leállt, kibírhatatlan...

De.

Összeszedem magam. Az első hét a tagadásról, a második a mélyrepülésről szólt eddig, de ezen a ponton úgy érzem, fel kell állnom. Erőnek kell lennem. B. miatt is, aki nyilvánvalóan aggódik értem, és magam miatt is, mert tönkre fogok menni vagy legalábbis megőrülni, amire annyira azért nem vágyok.

Elég hullámzó és ambivalens egyébként az érzelmi világom: sokszor megnyugtat és feltör bennem, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy milyen jó együtt, hogy ki fogjuk bírni. De máskor a legapróbb dolgok iszonyat kételyeket és félelmeket képesek ébreszteni bennem. És akkor legszívesebben csak bemásznék az ágyam alá, sírnék és soha nem jönnék ki. Fizikailag fáj, ha arra gondolok, hogy még milyen hosszú ideig nem láthatom őt. És ma E. képes volt azt mondani, hogy szerinte túlregálom. Szerintem inkább alulreagálom. Ha van ilyen szó... de akkor is.

Szóval, az új projekt: bízom abba, hogy a szerelmünk mindent kibír, jól fogom magam érezni, összeszedem magam, rendebehozom az életemet, időben le fogok feküdni aludni, rengeteget fogok írni, megnézek filmeket, amiket már régóta szeretnék látni, türelmes és megértő leszek B.-vel, nem pedig egy őrült, hisztis szörnyeteg és... ez már május második fele. Tehát már közelebb vagyunk a végéhez, amit már a június követ, onnan meg már egészen elkerülhetetlen, hogy július legyen, akkor pedig már visszajön!